Egy napos és szeles délutánon a falusiak csendben gyűltek össze, amikor Arax, a titokzatosan csillogó szemű fekete holló, rátelepedett a koporsóra. Mély, keserű rikoltása betöltötte a levegőt. Vajon szomorúság jele volt ez… vagy egy figyelmeztetés? Azt tartják, ha egy hollót látsz egy sír fölött, állj meg, mert talán Erzsébet még mindig figyel téged. A mágia soha nem hal meg, csak átalakul.
Aznap a kis falusi temetőben összegyűltek a lakosok, hogy végső búcsút vegyenek Erzsébettől, aki sokáig boszorkánynak tartották. Egyedül élt az erdő szélén, mindig a fekete hollójával, Arax-szal. Az emberek féltek tőle, de titokban segített a falunak: gyógyította a betegeket, megtalálta az eltévedteket, és előre jelezte a veszélyeket.
Erzsébet halálakor a falusiak vegyes érzésekkel vettek részt a temetésen, bűntudatot érezve, amiért soha nem fogadták el igazán. A legmegdöbbentőbb pillanat akkor jött el, amikor a koporsót a földbe akarták helyezni. Hirtelen Arax a fekete holló leereszkedett az égből, rátelepedett a koporsóra, tollai az éjszaka fényében csillogtak, és szúrós tekintettel nézte a gyülekezetet, mintha ítélkezni akarna.
Egy szélroham kezdődött, virágok szirmait kavarta a levegőben. Eleinte véletlennek hitték, de Arax egy fájdalmas, kétségbeesett sikolyt hallatott, amely emberi szenvedéshez hasonlított.
Liana nevű fiatal nő volt az első, aki megértette: ez egy jel volt. Letérdelt a koporsó mellé, és eszébe jutott, hogy Erzsébet egyszer megmentette az édesanyja életét.
Arax viselkedése mély érzelmeket váltott ki a falusiakból, akik nemcsak Erzsébetért sírtak, hanem saját félelmükért és közönyükért is. A holló ott maradt, amíg a koporsót le nem temették, majd csendesen felemelkedett az égre és eltűnt a kékben.
Azóta a falusiak így mondják: „Ha fekete hollót látsz a temetőben, emlékezz Erzsébetre. Ő még hall, még lát, és talán már megbocsátott.”
