Aznap a mentősök épp egy kimerítő nap után tartottak vissza az állomásra. Fáradtan, de nyugodtan vezettek – a riasztások egész nap egymást érték. De hirtelen a jármű megállt: egy kutya ült az úttest közepén, és nem mozdult.
A kutya mereven nézett az autó felé. A duda sem, a fények villogása sem hatott rá. Úgy tűnt, mintha valamit próbálna közölni az emberekkel.
Az egyik mentős kiszállt, azt gondolva, hogy a kutya megsérült, vagy talán eltévedt. De az állat nyugodt léptekkel elindult az út szélére – nem szaladt el, nem félt.
– „Itt valami nincs rendben…” – mondta halkan a sofőr.
– „Kövessük őt” – javasolta a mentőápoló.
A kutya lassan elindult a bokrok felé, közben folyton hátranézett, mintha ellenőrizné, hogy követik-e. Aztán egyszer csak a mentős megdermedt.
– „Ide! Gyorsan, gyertek ide!” – kiáltotta.
A bokrok között látott dolog mindenkit lesokkolt 😲
Egy idős férfi feküdt a fűben, eszméletlenül. Az ajkai elszíneződtek, alig volt pulzusa. Teljesen egyedül volt – ha a kutya nincs ott, senki nem találta volna meg.
Az orvosok azonnal cselekedtek: oxigén, injekciók, hordágy… perceken belül úton voltak a kórház felé. A kutya végig futott a mentő után – fáradtan, de kitartóan.
A kórházban ugyan nem vihették be a sürgősségire, de mindenki gondját viselte. Enni kapott, simogatást, vizet – mindenki meg volt hatódva a hűségétől.
Egy nappal később az idős férfit átvitték az intenzívről egy normál osztályra. Akkor a személyzet – ápolók, segédápolók, mindenki – odament a főorvoshoz:
– „Engedje meg, hogy a kutya meglátogassa a gazdáját. Annyit tett érte…”
A főorvos végül beleegyezett.
Amikor a kutyát bevezették a szobába, a levegő megfagyott. Az idős férfi nehezen emelte fel a fejét… majd könnyek csorogtak végig az arcán. A kutya halkan nyüszített, odakúszott az ágyhoz, és hozzábújt.
Onnantól kezdve minden megváltozott. A férfi napról napra jobban lett. Minden reggel várta barátját az ablaknál, beszélt hozzá, és megígérte: amint kiengedik, elmennek együtt sétálni.
