Amelia hetek óta várta ezt a pillanatot – hogy végre karjába vehesse unokáját. Ám amikor eljött a nap, fia, Márk, megtagadta, hogy elmenjen érte. Amelia autó nélkül, botra támaszkodva, mégis elindult gyalog. Kitartóan és elszántan tette meg a hosszú utat.
A folytatás az első hozzászólásban olvasható.👇👇
Amikor végre megérkezett, Márk nem örömmel, hanem hidegen és elutasítóan fogadta – az ajtóban elküldte őt.
Délelőtt hívta fel:
– Márk, meglátogathatlak ma? Szeretném látni a kisbabát – kérte kedvesen.
– Ma nem jó, anya. Camillának vásárolnom kell, aztán vendégeink jönnek – válaszolta közömbösen.
– Talán el tudnál jönni értem? Nincs olyan messze a házad – kérlelte.
– Nem, anya. Majd máskor – zárta le a beszélgetést.
Amelia csendben ült, szeme megtelt könnyel. Eszébe jutottak az évek, amikor egyedül nevelte fel Márkot, az édesanyja segítségével. Most úgy tűnt, mintha a fia már mindent elfelejtett volna.
Mióta Márk feleségül vette Camillát, aki gazdag családból származott, egyre távolabb kerültek egymástól. Márk egy modern, a felesége szülei által ajándékozott házban élt, míg Amelia egyedül maradt szerény otthonában.
„Talán csak képzelődöm… talán tényleg elfoglalt” – próbálta meggyőzni magát.
De a vágy, hogy lássa az unokáját, erősebb volt. Elhatározta, hogy elindul. Felöltözött, elvette a táskáját, és kilépett az ajtón.
A gyaloglás kimerítő volt. Sokszor meg kellett állnia, fájtak a lábai. Több mint négy óra után végül megérkezett. Megnyomta a csengőt, szíve hevesen vert.
Márk ajtót nyitott, meglepődött, majd zavarba jött.
– Anya? Te mit keresel itt?
– Csak meg akartam nézni a kisbabát. Hoztam is valami apróságot – mondta, miközben egy csomagot tartott a kezében.
– Anya, most nem alkalmas. Mondtam, hogy máskor. Kérlek, menj el.
– Gyalog jöttem… órákon át sétáltam – suttogta csalódottan.
– Ma tényleg nem jó. Menj haza – mondta hidegen, majd becsukta az ajtót.
Amelia megrendülten állt ott. Letette a kis ajándékcsomagot az ajtó elé, és nehéz szívvel elindult vissza.
Szerencsére egy szomszéd meglátta, és hazavitte autóval. Otthon Amelia a kanapéra rogyott. A lábai bedagadtak, minden porcikája fájt. Jégzselét tett rájuk, bevett egy fájdalomcsillapítót, és ott aludt el.
Ezalatt Márk vacsorát készített a vendégeinek. Meglátta az ajándékcsomagot. Kibontotta, és elállt a lélegzete: régi gyerekkori játékait találta benne, amelyeket az édesanyja évtizedekig őrzött.
Mély bűntudat öntötte el.
– Mit tettem… – súgta maga elé.
Camilla észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Valami baj van? – kérdezte halkan.
– Igen. Az anyám… elgyalogolt ide, csak hogy lássa a fiunkat. És én… elzavartam.
Camilla gyengéden megszorította a vállát.
– Akkor menj most hozzá. Még nem késő.
Márk azonnal elindult. Kulcsával csendben kinyitotta az ajtót. Anyját alva találta a kanapén, kimerülten, összegömbölyödve.
Letérdelt mellé.
– Anya… nagyon sajnálom. Szörnyen viselkedtem.
Amelia lassan kinyitotta a szemét.
– Márk…?
– Itt vagyok. Jóvá akarom tenni mindent.
Hosszasan beszélgettek. Márk teát főzött neki, megmasszírozta a fájó lábait, és végre igazán figyelt rá.
Másnap Márk hazavitte őt magához. Camilla melegen fogadta, és Amelia végre a karjaiban tarthatta kis unokáját.
Pár héttel később Márk megkérdezte:
– Anya, nem szeretnél hozzánk költözni? Soha többé nem leszel egyedül.
